A PT-ben mindig is divat volt, hogy ellenszegüljünk a szabályoknak. Ezekről próbálok írni egy kb.  1800 karakteres, de velős gyűjteményt.

A gyakoribb „szabálysértések” egyáltalán nem „főbenjáróak”. A „főbenjáró bűnök” közé azokat sorolnám, amelyeket Ater ír le mindig az Utolsó levél a tábor előtt című e-mailben. Például ilyen az atomreaktor tartása az ágy alatt (pedig be se fér az ágyneműtartóba), a svájci kakukkos óra üzemeltetése a tábor vagy a szobák területén belül (ha valaki nem tudná, a kakukk veszélyes madár, bárkit megmarhat), még ide sorolnám az alsógatya/tanga fagyasztását is (ezt inkább nem részletezem).

A tényleg rendszeresnek mondható „gaztettek” a büféből kivitt kaja (ma reggel például egy komplett reggelit vittem ki a pólóm alatt, csak hogy magamból induljak ki), elég gyakori a trambulinon szaltózás, a házi koszt szobába vitele (ennek eredményei a jól ismert „szakállas pizza” és „sétáló fasírt”), és szétszórása (például csipsz esetén), az ágyak egymás mellé tolása (főleg, hogy nemileg elkülönített szobák, sőt épületek vannak, és elég gáz lenne, ha... de amúgy az nem akkora baj, ha egy másik neművel teszitek ezt, végülis nehezen, de megoldható), a tanárok/mókusok/kismókusok lemagázása (erre nagyon meg tudnak sértődni), Ater vagy Szilvi zaklatása telefonon vagy SMS-ben (például: „Kedves Ater! A gyerekem éhezik, két hete ötforintos leveseken él”), éjszakai ramazuri, üvöltözés (ezt tényleg ne csináljátok, mert bejön Macsek, és szétver egy esernyővel, saját példámból tanultam). Ezen bűncselekmények közül van olyan, amit csak mértékkel, de van olyan is, amit egyáltalán ne csináljatok. Mindenki gondolja végig, hogy melyik vétket melyik kategóriába sorolja. A saját érdeketekben!

Egyet jegyezzetek meg: én egyáltalán nem csábítok senkit tiltott dolgokra! A reggeli kivitelét sem gondoltam komolyan!

 Bálint Áron

 Az ebédlőben bemondták vagy kismilliószor. Talán ez az oka annak, hogy rengetegen voltunk a strandon. De nem baj, a lényeg, hogy végre hűsölhettünk egy kicsit.

Amint azt fentebb említettem, az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából öt percenként üvöltötték a fülünkbe, hogy „Mindenki menjen a strandra! Fél háromkor és negyed háromkor találkozó a kapunál!” Így, ha nem is mindenki, de a tábor jelentős része úgy döntött, hogy megy. Az igaz viszont, hogy nem volt két turnus.

Fél három körül indultunk. Név, szobaszám bediktál, mehet. Kettesével sorakozik, aztán a biztonság kedvéért öt különböző ember is megszámol. Aztán jött
a busz és felszálltunk. Mindannyian. Az összes kísérő mókus/tanár azt az egy mondatot ordította, hogy „Tömörüljünk!”, esetleg „Ott van még egy kis hely!”.

Végül is befértünk, de az tény, hogy a többi megállóban nem sokan vállalkoztak, hogy felkapaszkodjanak mellénk. Az volt a szerencsénk, hogy kinyitották az ablakokat, különben a másnapi híradóban úgy szerepelhettünk volna, hogy „Tömeges fulladás történt Kecskeméten. Az áldozatok egytől-egyig táborozó gyerekek, akik a buszon ájultak el oxigénhiány miatt”. Azért végre elértünk a strandnál lévő megállóhoz, és leszállhattunk. A buszon öten maradtak.

Miközben sétáltunk, valaki azt mondta, hogy azt hallotta két mókus beszélgetéséből, hogy nagyjából 180-an voltunk. A pénztárnál pedig 117-t vallunk be, mert 100 felett úgyse számolják.

Végre bementünk. Mint általában, mi voltunk a tömeglátványosság, amíg keresztülvonultunk a strandon. Csak mert sokan voltunk. Végre letelepedtünk, mehetett, ki merre lát, csak érjünk vissza ötre.

Mindenki rohant pancsolni. Aztán ha meguntuk, vettünk magunknak valamit. Részemről ez jégkása volt, de volt még ott fánk, kukorica, kürtőskalács, fagyi és jégkrém is. Miután ki-ki megette, amit vett, visszamentünk a vízbe. Persze volt, aki egyáltalán nem fürdött, csak pingpongozott, vagy tollasozott. Aztán fél öt felé kezdtek a népek visszaszivárogni a törülközőkhöz, és szárítgatni a fürdőruhát.

Közben meghallgathattuk, hol mit lehet kapni. Furamód valami mániákus a jégkását mindenhol hókristályként emlegette. Ez hülyeség, nincs semmi értelme, hiszen a jégkása jégből van, nem pedig hóból, ergo nem nevezhető hókristálynak. Miután túltettük magunkat ezen, már öt volt.

Indulás előtt újfent kettes párok és számolás. Aztán még egyszer. Aztán kivonultunk. Vártuk a buszt, aztán amikor végre megérkezett újra bemutattuk a fent leírt „180-an is beférünk egy buszba” című mutatványt. Megint sikerült. Ezzel már igazán felléphetnénk.

Tíz perc zötykölődés után a busz megállt a laktanyák előtti megállónál. Kiléptünk a szabad levegőre és oxigént vettünk magunkhoz. Megérte strandra menni.

László Lívia

 Átlagosak és beleolvadnak a tömegbe, míg mások egész pici dolgok miatt kitűnnek a többiek közül. Mik az előnyei egyik és másik embernek? Miért jó egyéniségnek lenni? A továbbiakban részletezem.

Mentem az utcán és néztem az embereket. Elgondolkoztam azon, hogy milyen egyformák, különböző külsejük ellenére is. Egymáshoz nagyon hasonló ruhákat vesznek fel, amik éppen a legújabb, legdivatosabb kollekciók részei.

De vannak, akikre felfigyelek. Egyedi stílus és társaság. Felteszem magamban a kérdést: mi határozza meg az emberek stílusát? Örökölt gének, vagy csak az emberek, akik között élnek? Talán mindkettő, talán egyik sem. Nem tudom. Divat? Ez is lehet meghatározó, ha valaki görcsösen követi. Úgy gondolom, hogy jobban járnak azok, akik egyéniségek, mert átlagosból tizenkettő egy tucat. Természetesen azok is lehetnek jó fejek, aranyosak, de nem egyediek. Pedig szerintem fontos, hogy legyen valakinek stílusa.

Egyéb különleges belső tulajdonság is fontos, hisz' nem csak a külső határozza meg az embereket. Az emberek azt hiszik, az a jó, ha olyanok mint a többiek, pedig, nem tudom, ti hogy gondoljátok, de szerintem pont az ellenkezője az igaz. Manapság a divat annyira meghatározó, hogy egyre kevesebb egyéniség van. Pedig ők színesítik be a világot. Lehetnek ők vidám hippik, őrült rockerek, laza táncosok, visszafogott ügyvédek, menő üzletemberek, vagy bárkik.

Szembejött velem egy ismerős, régen nem láttam. Tavaly még teljesen más volt, mint a többiek, de a divat magával ragadta, tucatember lett. Ugyanúgy szeretjük, kedveljük, de megváltozott, elveszítette önmagát. Pedig csak pár üzletbe ment be, új haverokat szerzett, és emiatt rövidebb lett pár értékes belső tulajdonsággal. Beszélgetünk, és éreztem, hogy ő más, nem a régi Zsófi. Elbúcsúzunk, és továbbmentem. Meghatározó pillanat volt, mondhatom.

Megértettem, mi az igazi énünk: akinek születünk, és amit nem változtatunk meg soha feleslegesen. Változunk, de ha nem mások után megyünk, akkor legbelül mindig azok maradunk, akik igazából vagyunk.

Veres Dia