Az ebédlőben bemondták vagy kismilliószor. Talán ez az oka annak, hogy rengetegen voltunk a strandon. De nem baj, a lényeg, hogy végre hűsölhettünk egy kicsit.
Amint azt fentebb említettem, az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából öt percenként üvöltötték a fülünkbe, hogy „Mindenki menjen a strandra! Fél háromkor és negyed háromkor találkozó a kapunál!” Így, ha nem is mindenki, de a tábor jelentős része úgy döntött, hogy megy. Az igaz viszont, hogy nem volt két turnus.
Fél három körül indultunk. Név, szobaszám bediktál, mehet. Kettesével sorakozik, aztán a biztonság kedvéért öt különböző ember is megszámol. Aztán jött
a busz és felszálltunk. Mindannyian. Az összes kísérő mókus/tanár azt az egy mondatot ordította, hogy „Tömörüljünk!”, esetleg „Ott van még egy kis hely!”.
Végül is befértünk, de az tény, hogy a többi megállóban nem sokan vállalkoztak, hogy felkapaszkodjanak mellénk. Az volt a szerencsénk, hogy kinyitották az ablakokat, különben a másnapi híradóban úgy szerepelhettünk volna, hogy „Tömeges fulladás történt Kecskeméten. Az áldozatok egytől-egyig táborozó gyerekek, akik a buszon ájultak el oxigénhiány miatt”. Azért végre elértünk a strandnál lévő megállóhoz, és leszállhattunk. A buszon öten maradtak.
Miközben sétáltunk, valaki azt mondta, hogy azt hallotta két mókus beszélgetéséből, hogy nagyjából 180-an voltunk. A pénztárnál pedig 117-t vallunk be, mert 100 felett úgyse számolják.
Végre bementünk. Mint általában, mi voltunk a tömeglátványosság, amíg keresztülvonultunk a strandon. Csak mert sokan voltunk. Végre letelepedtünk, mehetett, ki merre lát, csak érjünk vissza ötre.
Mindenki rohant pancsolni. Aztán ha meguntuk, vettünk magunknak valamit. Részemről ez jégkása volt, de volt még ott fánk, kukorica, kürtőskalács, fagyi és jégkrém is. Miután ki-ki megette, amit vett, visszamentünk a vízbe. Persze volt, aki egyáltalán nem fürdött, csak pingpongozott, vagy tollasozott. Aztán fél öt felé kezdtek a népek visszaszivárogni a törülközőkhöz, és szárítgatni a fürdőruhát.
Közben meghallgathattuk, hol mit lehet kapni. Furamód valami mániákus a jégkását mindenhol hókristályként emlegette. Ez hülyeség, nincs semmi értelme, hiszen a jégkása jégből van, nem pedig hóból, ergo nem nevezhető hókristálynak. Miután túltettük magunkat ezen, már öt volt.
Indulás előtt újfent kettes párok és számolás. Aztán még egyszer. Aztán kivonultunk. Vártuk a buszt, aztán amikor végre megérkezett újra bemutattuk a fent leírt „180-an is beférünk egy buszba” című mutatványt. Megint sikerült. Ezzel már igazán felléphetnénk.
Tíz perc zötykölődés után a busz megállt a laktanyák előtti megállónál. Kiléptünk a szabad levegőre és oxigént vettünk magunkhoz. Megérte strandra menni.
László Lívia
