Nagy Dorka

Egyszerű kémia

Mit vált ki belőled, ha azt mondom, FLUOR? Szeretetet vagy utálatot, kémiát vagy hiphop-ot? Egy biztos, közömbösséget aligha.

Felmerül a kérdés, hogy ha Fluort mindenki utálja, akkor hogy lehet, hogy mégis, ha egy bulin felzeng egy-egy olyan hangzatos száma, mint a Mizu – bár vannak elszórt felhördülések –, előbb-utóbb mindenki megadóan énekli a szöveget. Viszont nem ám motyogva vagy dudorászva, hanem minden apró részlettel és csiricsáréval együtt. De nem, nincs igazam... Hiszen jól tudjuk mind, hogy manapság az ilyen közismert és dallamos popszámok olyan sunyi módon másznak a fülünkbe, hogy szinte észre se vesszük, és már azt dúdoljuk zuhanyrózsával, fakanállal vagy a reggeli kávészcsészénkkel a kezünkben. És innen már csak egy lépésre van az, hogy az esti bulik mámoros pillanatában véletlenül kicsusszanjon a szánkon ama közismert „két kicsi legó”-s hasonlat, és mire pironkodva azt mondanánk: pardon, már mindenki rázendít. Kérdem akkor hát, most mizu?

Ha körülnézünk egy kicsit a neten, rengeteg fórumon találunk Tomikáról folytatott beszélgetéseket, milliós nézettségű videókat és tömérdek blogot – „fluor” névvel és kevés kémiai tartalommal. Ezeknek a blogoknak sajátos felépítésük van. A rajongó felteszi a biográfiát, a kedvenc számait és képeit, majd ezt követően (ha lehetőséget ad kommentelésre, márpedig ez legtöbbször így van) jönnek a fórumozók és szanaszét szedik a lelkes fanatikust.

Mert ugye az tény, hogy Filigrant vagy utálni, vagy szeretni lehet, és aki utálja, az is legalább annyit foglalkozik vele, mint aki már kora reggel ott toporog a jegyárusnál, hogy elsőként kaparintsa meg a legközelebbi koncertre szóló belépőt. Ez az a rajongótípus, aki egy-egy végigsikítozott este után (a másnapi rekedtséggel a torkában) könnyes szemmel viszi haza az egyórás várakozást követően aláírt póló-ereklyéjét.

De nem is csoda, hogy ennyire kitartóak, hiszen Fluor maga mondta, hogy minden előadónál közvetlenebb módon tartja a kapcsolatot a rajongóival. Őszintén, szerintem ez igazságtalanság. Mert ha valaki a legreaktívabb elemek közé tartozik, nem csoda, hogy aki ennyire rajong érte, észrevétlenül reakcióba is lép vele valamilyen sötét kémiai egyenlet mögé rejtőzve. Mégis ezek a túlbuzgó rajongók Fluor követőinek – saját elmondása szerint – körülbelül hetven százalékát teszik ki. Miért hasznos ez egy sztárnak? Mert ők a leglelkesebb rajongók. Posztolnak, lájkolnak, terjesztenek, és mint egy jóságos tündérkeresztanya, pillanatok alatt varázslatos médiaszemélyiséggé emelik az egyszerű emberfiát. 

Egri Sára

Mi már szinte az utolsó pillanatban vagyunk – interjú Kukorelly Endrével

Nincs főnöke, azt csinál, amit akar, jól érzi magát – és mindebből még meg is tud élni. Kukorelly Endre író a kezdetekről, az írásról, a műfajokról és arról, hogy van-e benne még manapság is szemérmesség.

KN: Sokan nem merik felvállalni, hogy szoktak írni verseket vagy történeteket. Ön szerint ez miért van?

KE: Ez teljesen normális ebben a korban. Amikor én elkezdtem írni, akkor én is nagyon szégyenlős voltam, még anyukám elől is dugdostam a műveimet. Egyszerűen az emberekben benne van egy bizonyos szemérmesség, hiszen ezáltal teljesen megmutatkozik az igazi énünk. Minél őszintébben fogalmazol, annál inkább kiteszed magad mások tekintetének. Mindenki szereti magát eltakarni, az írás pedig kitakar. De egy idő után, aki úgy dönt, hogy ezzel akar foglalkozni, az átfordul és elkezd szembenézni ezzel az álmával. Ezáltal vállalja a publikum reakcióját. Manapság is van bennem még néha egy kis szemérmeség, de én is hasonlóképpen indultam el. Azért ebbe az irányba, mert így jól érzem magam, és ha még meg is tud belőle élni az ember, akkor az dupla öröm.

KN: Mit gondol a kezdésről és annak fontosságáról?

KE: Nagyon fontosnak tartom, mert ha túl sok rossz kritika éri az embert, akkor elmehet tőle a kedve. Velem is így volt eleinte. Öt évre abba is hagytam, de aztán rájöttem, hogy ez engem annyira érdekel, hogy mégis ezzel szeretnék foglalkozni.

KN: Mennyire lehet fontos mások véleménye?

KE: Nagyon sokat számít, de sosem szabad megsértődni rajta. Mindenből meg kell próbálni tanulni. Mindig a saját elképzelésed alapján kell megfogalmazni az ötleted.

KN: Mik a kedvenc műfajai?

KE: Szerintem a műfaji kérdések másodrangúak. Az mindegy, hogy valaki verset vagy prózát ír. Én mindkettőt kedvelem, de van, amikor színdarabokat, kritikát vagy esszét írok, tulajdonképpen mindennek meg van a jó oldala.

KN: Mivel foglalkozik mindemellett?

KE: A parlamentben képviselő vagyok másfél éve. Ez nagyon sok időmet elveszi. Emellett tanítok is. Nagyon jó ilyen fiatalokat oktatni, mert ti még nem vagytok bezárkózva, mint a felnőttek, és nyitottak vagytok mindenre. De ezt is időben kell elkezdeni, mert ti is már szinte utolsó pillanatban vagytok.

KN: Ön mikor kezdte el?

KE: 15 évesen elolvastam a Bűn és bűnhődés című regényt, és olyan hatással volt rám – annak ellenére, hogy nem teljesen értettem, miről szól -, hogy rájöttem, ezzel akarok foglakozni.

Mindent félretettem, és csak az irodalommal foglalkoztam.

Teljesen megváltozott az életem. Sokan azt hiszik, nem lehet belőle megélni, de ha elég lelkes és kitartó vagy, akkor mindent el tudsz érni.

KN: Milyen érzés manapság írónak lenni?

KE: Hát te mit gondolsz?

KN: Azt, hogy nagyon jó lehet azt csinálni, amit igazán szeret.

KE: Pontosan így is van. Teljesen meg vagyok elégedve az éltemmel. Azt csinálok, amit akarok, senki sem szól bele, nincs főnököm, a magam ura vagyok és meg is tudok belől élni. Az az ember, aki jól dönt, amikor arra kerül a sor, az rákerül egy olyan sínre, ami jó irányba viszi, és boldog lehet. De ha nem dönt jól a kellő pillanatban, akkor minden rosszul sül el.

 Asszem az újságírás kapcsán merült fel, hogy fideszes vagyok-e.  Mondtam a kissrácnak - aki amúgy tök jó arc volt – hogy itt erről nem beszélünk, de azért arra kíváncsi voltam, hogy őt ez miért érdekli.  Annyit mondott, hogy szeretné tudni, mi van körülötte.

Innentől válhatott volna tényleg érdekessé a beszélgetés: elmondhattam volna, hogy minden van, hogy mindenki van, hogy mi vagyunk, hogy máshol is vannak és hogy néha olyan, mintha sehol se lennének, meg hogy néha jobb lenne, ha nem lennének, vagy ha mi nem lennénk, és a világnak is az a legjobb, hogy mindenki van, de ha senki nem lenne, az sem zavarná… De politikáról nem, mert az mindenről szól csak erről nem. Napi gondolat off.

Most itt vagyunk az öttízben. Zsibi órát tart, a lányok képeket válogatnak és InDesignolnak, én meg figyelek, nézem Zsibi fenekét, mert csak azt látom, meg a kis újságíró-crew tagjainak arcait. A srácok lelkesedését egy szinuszfüggvény képéhez tudnám hasonlítani – hullámzik. Érthető, a Jacobson-féle kommunikációs modell nyilván unalmas, mivel 5. osztály óta évente egyszer végig kell magukat rágni rajta. De ez kell, és ha már megvan, jó lesz.

Meg amúgy az első órák mindig ilyenek. Full nyár van, csak nincs 30 fok, és ez így elég üdvös tud lenni, mert légkondi nincs, és ami van, az is el fog romolni. Rá kell hangolódni, rájönni, hogy ez itt nem a sírás helye, hanem a helyesírás (ezt nem én találtam ki, de jól hangzik), meg az újságírás.