Fodor Tamás

Hello Tourist!

A mai napon egy hosszas buszút után eljutottunk Kecskemét városába, ahol én azt a feladatot kaptam, hogy úgy tegyek, mintha egy amerikai turista lennék, aki elvesztette a csoportját, és útbaigazításra volna szüksége. Most már tudom, ez nem volt olyan könnyű, mint először gondoltam.

Be kell vallanom, meglepődtem, hogy mennyien tudták akár minimálisan is megérteni, amit angolul mondok. Volt ugyan pár nagyon sokkolt arc, mert sokan semmit sem értettek a kérdéseimből, amelyek néha nagyon fura helyzetbe hozták az embereket. A beszéd megértésén kívül még a helyiek reakciója is meglepő volt. Sokan, akik nem értették, mit mondok, ott maradtak és megpróbálták „megfejteni”, többnyire sikertelenül. Volt, aki csak bocsánatot kért, mert nem érti, mit kérdezek, de olyanok is akadtak, akik csak legyintettek vagy továbbmentek, mintha nem is léteznék!

Persze, mint minden ilyen küldetésnél, volt kínos eset is. Miközben sétálgattam, meghallottam, hogy egy középkorú férfi kiváló angollal beszélget. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, hol van a főtér, és miután tökéletesen elmagyarázta, megkérdezte, honnan jöttem. Rávágtam, hogy amerikai vagyok, erre teljesen meglepett azzal, hogy megkérdezte, hogy pontosan melyik államból. Bostonból, válaszoltam, mert gondoltam, hogy a mindenki azt mondaná, hogy New York. Ekkor rám sandít, és azt mondja, hogy nincs bostoni akcentusom... Na, ekkor voltam derékig a pácban, de szerencsére sikerült kitalálnom egy történetet arról, hogy miért nincs bostoni akcentusom.

Messze a legnehezebb az volt, amikor vennem kellett valamit a boltban egy olyan eladótól, aki semmit nem beszélt angolul, de ráadásul mentális diszfunkciója volt! Itt sikerült lebuknom, igaz angolul beszéltem, de nagyon csodálkozott, hogy mindent értek, amit magyaráz. Azért persze ha ilyen feladatod van, kicsit meg kell szívatni a járókelőket azzal, hogy úgy teszel, mintha nem értenéd, amit mondanak, vagy hülye, számukra érthetetlen kérdéseket teszel fel.

Tényleg cifra a palota?

Biztos nektek is megvolt a gyermekkori alapműveltséggel járó mondókatáratok, amiben – gondolom – sokaknál alapdarabként szerepelt a Cifrapalotáról szóló vers. Nos, én most élőben is láttam ezt a sokat emlegetett épületet, és nyomozásba kezdem a versike kapcsán.

A városba való érkezést követően tájékozódási képességeimre hagyatkozva próbáltam meghatározni, merre induljak; kezdetben igencsak lelkesen mentem a helyesnek vélt úton, végül azonban egy kedves pár segítségével jutottam el az épülethez, amit először kívülről vettem szemügyre. Cifrának cifra volt, de palota aligha, tele népi motívumokkal és zöld ablakokkal, ahogy azt az ismert dalból sejteni lehetett. A fehér vakolatot lila és piros színben játszó virágminták és smaragdszínű ablakok tették élettel telivé, amik mellett apró pontok ékesítették az üresen marad felületeket. Belépve a kapun egyből mosolycunamit zúdított rám a recepciós pult mögött ülő három hölgy, úgyhogy egyből hozzájuk léptem, és az épület felől érdeklődetem. Nem kellet csalódnom. Bátran mondhatom, hogy ha valakik, hát ők mindent tudnak a Cifrapalotáról. Kiderült, hogy nem véletlenül nem palotaszerű ez az épület. Régen bérházként funkcionált, amit sejtésem szerint Kecskemét legszebb lakóházaként tartottak számon – napjainkra képtárrá alakítottak. A mondóka persze nem a galériához kötődik, ez még abból az időből származik, amikor még az épület lakói díszítették képekkel a házat. A legenda szerint az egyik szobában régen egy gyönyörű lány lakott, aki hamar rabul ejtette egy kecskeméti ifjú szívét. A fiú egyik este a palota belső kertjéből adott szerenádot a lánynak a mára már ismert mondókát énekelve. Persze lehet, hogy ez csak egy szép eredettörténetre áhítózó közösség fikciója, mert már a régi bérház átnevezése előtt is találtak olyan népdalokat az ország más területein, amikben említették a Cifrapalotát. Mielőtt hazaindultam, kérdezősködtem Kecskemét főterén a mondókáról és a palotáról. A legtöbben arra a kérdésre – bár az épület pontos helyét ismerték –, hogy miért zöld az ablaka vagy hogy mit jelent a dal, a kérdés elhangzását követően zsigerből jövő „nem tudom”-mal válaszoltak. Ami pedig igazán elkeserítő volt, hogy a helyiek közül sokan egész életükben még soha nem vetettek erre a díszes épületre egynél több pillantást. Nem is tudják, mit hagytak ki.