Csodaidő – másfél óra alatt

Valószínűleg Bede Márton nem tartaná menőnek a hebraisztika – refilelkész – scifiíró kombót, de az a jó, hogy őt senki sem kérdezte. Én azért nem, mert nem érdekel, a srácok a táborban azért nem, mert nem tudják, ki ő, a nagyanyám meg azért, mert inkább VHS-ről nézi a Dallast.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a PT az írók és költők átjáróháza. Ez nem feltétlenül baj, gyerektáborról lévén szó, de fontos, hogy a hétköznapok irodalmi zacskóslevese helyett rendes szellemi táplálékból is jusson a tányérba. Hétfőn Görgey Etelka, a Csodaidők-tetralógia szerzője látogatott meg minket.

A gyereksereg viszonylag hamar lemorzsolódott. Érdeklődés vagy értelem hiányában, illetve a jóllakottságra hivatkozva a srácok nagy része lelépett trambulinozni – bár a teli has és a trambulin szerelemgyermeke legfeljebb Vuk lehet;

kifogásnak azért jó.

Abban mindenki egyetért, hogy beszélgetni nem lehet hatvanan. Harmincan is necces, elkél egy jó moderátor a beszélgetéshez. Körülbelül huszonöten maradtunk, ennek nagyrésze kilenc-tíz év körüli, de legalább Meg Cabot Neveletlen hercegnőjét meg a Harry Pottert már olvasták, és Edward Cullent is szeretik.

Szóval az alapanyag kiváló volt egy kiadós beszélgetéshez. Etelka egy személyben volt előadó, interjúalany, moderátor és író. Igazából kérdésfeltevésekre nem is volt szükség: a kezdeti nehézségek után a kommunikáció visszajött a cigiszünetről – a srácok visszajelzései nyomán alakult a társalgás. Miután kiderült, hogy a társaság nagy része már próbálkozott regényírással, gyorsan végigrágtuk magunkat a fanfiction jelentésén. Mert Etelka is úgy kezdte: elmondása szerint létező művek spin-offjait megírni lényegesen egyszerűbb, mint saját, eredeti karakterek felépítésébe kezdeni, új világokat kitalálni.

Itt kanyarodtunk el a regényírás technikai része felé: hogyan ír Esterházy, King és ő. Érdemes-e vázlatot írni, vagy a kellő írói rutin birtokában szabad-e behatárolni ilyen módon a szereplők jellemfejlődését. Írója válogatja, nyilván, tuti módszer nem létezik.

A regényírás egy másik sarkalatos pontjának a karakterépítést tartja. Mindenki magából indul ki. Ugye ez rögtön korlátokat jelöl ki, a kérdés, hogy ki hogyan képes kitörni ezek közül. Szerinte úgy a legegyszerűbb, ha belátjuk, hogy az emberek alapvetően belül ugyanúgy reagálnak a különböző hatásokra; ugyanúgy érzik maguk megszégyenítve, ugyanúgy örülnek és ugyanúgy félnek. A különbség a kifejezésmódban rejlik.

Ettől függetlenül nem vitatja, hogy az adott regénybe beleírt szereplők az író személyiségének projekciói. Etelka számára is meglepő volt fő műve, a Csodaidők megírása során, hogy a legjobban a legellenszenvesebb, leggonoszabb karakter megírását élvezte. Ahogy ő fogalmazott: „Egészen érdekes, ahogy a mindennapi életben elfojtott részei az embernek megjelennek a könyv lapjain.”

Zárszóként: mindenkinek ajánlja az írást, nemtől, kortól függetlenül. Remek módszer arra, hogy az ember kifejezze önmagát, szórakoztassa magát, művelődjön, tanuljon, és soha ne kelljen modern József Attilaként a lelki, alkotói, kreativitásbeli válságok vonatsínjére feküdnie.

A téma az utcán hever – Oskolás János

Amikor a srácokkal Kecskeméten már-már azt fontolgattuk, hogy mindenféle alkotói kötelességet félretéve egyszerűen csak nekiállunk versenyt izzadni, vagy legalábbis napszúrást kapni, arra bicegett Oskolás János: exalkoholista, mára már megtért, főállású lokálpatrióta és költő. Kapásból kiszúrta, hogy nem vagyunk odavalósiak – Robin éppen a szökőkútban próbált nem megfulladni, Tomi embertől emberig rohangált, mint egy hülyegyerek, Csabi pedig egy újszülött kisgyerek ártatlanságával csodálkozott rá… a valamire. János odajött hozzánk, rövid ismerkedés és egy versének elszavalása után beszédbe elegyedtünk vele. Nem pénzért kuncsorgott. Meglepődtünk.

A szavalat – mint kiderült – saját szerzemény, Kecskemétről szól, népies rímfaragás a jobbik fajtából. Saját bevallása szerint sem tör Petőfi babérjaira, költői tevékenysége „Isten ajándéka, egyszersmind tisztelgés az Úr előtt.” Ezután megkértem, hogy tartson nekünk egy kis helytörténeti gyorstalpalót. Csaba szorgalmasan körmölt, kellett a cikkéhez, Robin pancsolt, Tomi pedig tovább adta a járókelőknek az elveszett külföldit. Körülbelül tíz perc után, amikor már kezdett borzasztó monotóniába fulladni a dolog, arra figyeltem fel, hogy egy élettörténet kezd kibontakozni, az érdekesebb fajtából. Tipikus megvilágosodásos, jó útra térős, vallásos sikersztori, az a fajta, amelyből utána együgyű hollywoodi filmeket csinálnak, Oscar-díjak reményében. Megkértem, hogy szegődjön mellénk kecskeméti kiruccanásunk hátralevő részére, és meséljen. Velünk tartott.

„A másik János – hivatkozott régi önmagára – már meghalt. Megöltem, meg kellett ölnöm, hogy újjászülethessek, hogy az legyek, aki ma vagyok.” Szülei korán meghaltak, így egész fiatalkora óta alkoholista bátyjának befolyása alatt állt. Karosszérialakatosként dolgozott, itt kezdett el inni. „Jobban ment a munka, ha bedobtam 1-2 felest… Csak aztán sokkal több lett belőle. Meg ittam azt a kétliteres bort is, napi 2-3 lement” – mesélte.

Idővel leépültek a baráti, családi kapcsolatai, képtelen volt elvégezni a munkáját, hajléktalanná vált. „Kapualjról kapualjra vándoroltam. Mindenhol tudtam aludni egy félórát, majd tovább kellett állnom, mert elzavartak. Szarban voltam, rendesen és nyakig.” Végül a főtéren kötött ki, a szökőkútnál, ott imádkozott. Így talált rá a Kékkereszt Egyesület helyi vezetője.

A kékkeresztesek befogadták, elvonóra küldték. Saját bevallása szerint 2002-óta nem ért alkohol a szájához. „Három napig elképesztő deliriumtól szenvedtem – mondta. – Aztán felébredtem, és a fájdalom elmúlt. Örömömben írtam egy verset. Aztán meg egyet.” Jánosnak azóta két verseskötete jelent meg, a Máltai Szeretetszolgálat és a Kékkereszt Egyesület támogatásaiból tartja fenn magát. Rendületlenül alkot, több mint ezer verset írt eddig, többnyire istenes verseket, de közel áll hozzá a tájköltészet is.

Vannak szerencsés véletlenek, a mai is ilyen volt. Életpálya – mélyrepülésről, felemelkedésről, amatőr népi irodalmárkodással fűszerezve. Oskolás Jánostól tanulhatunk, ha nem is versein keresztül, de az ilyen és ehhez hasonló történetek megerősíthetik a fajtánkba vetett, sokszor elvesztett bizalmat.

Véleménykavalkád egy „Harcosról”

Katona József Kecskeméten született 1791. november 11-én. Drámákat fordított, és utána kezdett el írni, bár eredetileg jogásznak tanult. Leghíresebb műve a Bánk bán. Mégis mennyit tudnak róla az itt élő emberek? Mit gondolnak a színházról? Kecskeméten jártunk, ahol mindennek utánamentünk – nagyon érdekes eredmények születtek körsétám során.

A Kossuth téren kérdezősködtem. Volt, aki egyáltalán nem tudta, kiről is van szó, és volt, aki mindent tudott róla (bár ez ritkábban fordult elő). Olyan is akadt, aki szó nélkül továbbsétált, vagy csak ,,sietett”. De általánosságban azt tudták, hogy itt született, és róla nevezték el a helyi színházat.

Először egy házaspárral beszélgettem, akik nagyon jólinformáltak voltak. Meséltek nekem Katonáról és a színházról is. Kiderült, hogy nagyon jó darabokat játszanak, amelyeket sokan kedvelnek. Egy nő és a gyerekei mesélték, hogy látták a Macskákat szabadtéren, ami nagyon tetszett a kicsiknek is. Nagyon sok embertől hallottam, hogy bérletük van a színházba, és hogy mennyire kedvelik az ottani előadásokat. Ennek nagyon örültem, hiszen ez manapság elég ritka. A lakosok nagy része már látott itt darabokat, és tényleg csak jó véleményük volt róluk.

Utánuk két tinédzserlányt szólítottam meg. Elmondták, hogy milyen sok mindent neveztek el Katonáról – például könyvtárat, iskolát. Ennek ellenére a legtöbb fiatal semmit sem tudott e híres íróról.

Megszólítottam egy angol férfit is, de ő sem hallott még róla. Kérte, hogy meséljek neki, bár ez angolul elég érdekesen sikerült. Kedvesen fogadta ezt az információtömeget.

Találkoztam három férfival, akik nagyon készségesen kisegítettek. Szeretik a darabjait és kedvencük Az ember tragédiája. Az életrajzát pedig kívülről tudták: élete nagy részét itt, Kecskeméten töltötte, tanult Szegeden is, végül 1930-ban a Városháza előtt szívrohamban halt meg… Egyszóval mindent.

Összességében nagyon érdekes volt így beszélgetni az emberekkel. Egy város, és mégis mennyi féle személy. A sokféle vélemény és gondolat nagyon különösnek bizonyult. Nem csodálom, hogy ez a hajdani mezőváros Katonát így vonzotta!