Lederer Balázs
A téma az utcán hever – Oskolás János
Amikor a srácokkal Kecskeméten már-már azt fontolgattuk, hogy mindenféle alkotói kötelességet félretéve egyszerűen csak nekiállunk versenyt izzadni, vagy legalábbis napszúrást kapni, arra bicegett Oskolás János: exalkoholista, mára már megtért, főállású lokálpatrióta és költő. Kapásból kiszúrta, hogy nem vagyunk odavalósiak – Robin éppen a szökőkútban próbált nem megfulladni, Tomi embertől emberig rohangált, mint egy hülyegyerek, Csabi pedig egy újszülött kisgyerek ártatlanságával csodálkozott rá… a valamire. János odajött hozzánk, rövid ismerkedés és egy versének elszavalása után beszédbe elegyedtünk vele. Nem pénzért kuncsorgott. Meglepődtünk.
A szavalat – mint kiderült – saját szerzemény, Kecskemétről szól, népies rímfaragás a jobbik fajtából. Saját bevallása szerint sem tör Petőfi babérjaira, költői tevékenysége „Isten ajándéka, egyszersmind tisztelgés az Úr előtt.” Ezután megkértem, hogy tartson nekünk egy kis helytörténeti gyorstalpalót. Csaba szorgalmasan körmölt, kellett a cikkéhez, Robin pancsolt, Tomi pedig tovább adta a járókelőknek az elveszett külföldit. Körülbelül tíz perc után, amikor már kezdett borzasztó monotóniába fulladni a dolog, arra figyeltem fel, hogy egy élettörténet kezd kibontakozni, az érdekesebb fajtából. Tipikus megvilágosodásos, jó útra térős, vallásos sikersztori, az a fajta, amelyből utána együgyű hollywoodi filmeket csinálnak, Oscar-díjak reményében. Megkértem, hogy szegődjön mellénk kecskeméti kiruccanásunk hátralevő részére, és meséljen. Velünk tartott.
„A másik János – hivatkozott régi önmagára – már meghalt. Megöltem, meg kellett ölnöm, hogy újjászülethessek, hogy az legyek, aki ma vagyok.” Szülei korán meghaltak, így egész fiatalkora óta alkoholista bátyjának befolyása alatt állt. Karosszérialakatosként dolgozott, itt kezdett el inni. „Jobban ment a munka, ha bedobtam 1-2 felest… Csak aztán sokkal több lett belőle. Meg ittam azt a kétliteres bort is, napi 2-3 lement” – mesélte.
Idővel leépültek a baráti, családi kapcsolatai, képtelen volt elvégezni a munkáját, hajléktalanná vált. „Kapualjról kapualjra vándoroltam. Mindenhol tudtam aludni egy félórát, majd tovább kellett állnom, mert elzavartak. Szarban voltam, rendesen és nyakig.” Végül a főtéren kötött ki, a szökőkútnál, ott imádkozott. Így talált rá a Kékkereszt Egyesület helyi vezetője.
A kékkeresztesek befogadták, elvonóra küldték. Saját bevallása szerint 2002-óta nem ért alkohol a szájához. „Három napig elképesztő deliriumtól szenvedtem – mondta. – Aztán felébredtem, és a fájdalom elmúlt. Örömömben írtam egy verset. Aztán meg egyet.” Jánosnak azóta két verseskötete jelent meg, a Máltai Szeretetszolgálat és a Kékkereszt Egyesület támogatásaiból tartja fenn magát. Rendületlenül alkot, több mint ezer verset írt eddig, többnyire istenes verseket, de közel áll hozzá a tájköltészet is.
Vannak szerencsés véletlenek, a mai is ilyen volt. Életpálya – mélyrepülésről, felemelkedésről, amatőr népi irodalmárkodással fűszerezve. Oskolás Jánostól tanulhatunk, ha nem is versein keresztül, de az ilyen és ehhez hasonló történetek megerősíthetik a fajtánkba vetett, sokszor elvesztett bizalmat.
