Lederer Balázs
Csodaidő – másfél óra alatt
Valószínűleg Bede Márton nem tartaná menőnek a hebraisztika – refilelkész – scifiíró kombót, de az a jó, hogy őt senki sem kérdezte. Én azért nem, mert nem érdekel, a srácok a táborban azért nem, mert nem tudják, ki ő, a nagyanyám meg azért, mert inkább VHS-ről nézi a Dallast.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a PT az írók és költők átjáróháza. Ez nem feltétlenül baj, gyerektáborról lévén szó, de fontos, hogy a hétköznapok irodalmi zacskóslevese helyett rendes szellemi táplálékból is jusson a tányérba. Hétfőn Görgey Etelka, a Csodaidők-tetralógia szerzője látogatott meg minket.
A gyereksereg viszonylag hamar lemorzsolódott. Érdeklődés vagy értelem hiányában, illetve a jóllakottságra hivatkozva a srácok nagy része lelépett trambulinozni – bár a teli has és a trambulin szerelemgyermeke legfeljebb Vuk lehet;
kifogásnak azért jó.
Abban mindenki egyetért, hogy beszélgetni nem lehet hatvanan. Harmincan is necces, elkél egy jó moderátor a beszélgetéshez. Körülbelül huszonöten maradtunk, ennek nagyrésze kilenc-tíz év körüli, de legalább Meg Cabot Neveletlen hercegnőjét meg a Harry Pottert már olvasták, és Edward Cullent is szeretik.
Szóval az alapanyag kiváló volt egy kiadós beszélgetéshez. Etelka egy személyben volt előadó, interjúalany, moderátor és író. Igazából kérdésfeltevésekre nem is volt szükség: a kezdeti nehézségek után a kommunikáció visszajött a cigiszünetről – a srácok visszajelzései nyomán alakult a társalgás. Miután kiderült, hogy a társaság nagy része már próbálkozott regényírással, gyorsan végigrágtuk magunkat a fanfiction jelentésén. Mert Etelka is úgy kezdte: elmondása szerint létező művek spin-offjait megírni lényegesen egyszerűbb, mint saját, eredeti karakterek felépítésébe kezdeni, új világokat kitalálni.
Itt kanyarodtunk el a regényírás technikai része felé: hogyan ír Esterházy, King és ő. Érdemes-e vázlatot írni, vagy a kellő írói rutin birtokában szabad-e behatárolni ilyen módon a szereplők jellemfejlődését. Írója válogatja, nyilván, tuti módszer nem létezik.
A regényírás egy másik sarkalatos pontjának a karakterépítést tartja. Mindenki magából indul ki. Ugye ez rögtön korlátokat jelöl ki, a kérdés, hogy ki hogyan képes kitörni ezek közül. Szerinte úgy a legegyszerűbb, ha belátjuk, hogy az emberek alapvetően belül ugyanúgy reagálnak a különböző hatásokra; ugyanúgy érzik maguk megszégyenítve, ugyanúgy örülnek és ugyanúgy félnek. A különbség a kifejezésmódban rejlik.
Ettől függetlenül nem vitatja, hogy az adott regénybe beleírt szereplők az író személyiségének projekciói. Etelka számára is meglepő volt fő műve, a Csodaidők megírása során, hogy a legjobban a legellenszenvesebb, leggonoszabb karakter megírását élvezte. Ahogy ő fogalmazott: „Egészen érdekes, ahogy a mindennapi életben elfojtott részei az embernek megjelennek a könyv lapjain.”
Zárszóként: mindenkinek ajánlja az írást, nemtől, kortól függetlenül. Remek módszer arra, hogy az ember kifejezze önmagát, szórakoztassa magát, művelődjön, tanuljon, és soha ne kelljen modern József Attilaként a lelki, alkotói, kreativitásbeli válságok vonatsínjére feküdnie.
