Kávé

Addikciókielégítős sztori

Írta: Borzas
Műfaj: novella

Kivoltam. A szemhéjaim, mint az ólom. A rajtuk beszűrődő fény látóidegeim minimális izgatásához is kevésnek bizonyult. Szinte láttam, ahogy álmaim képzeletbeli lényei átlépnek az 510-es terem falán. Halványan megcsillantak az egyre inkább elmosódó fényben. A falak egyre közelebb jöttek. A fejem apró mozdulatokkal próbált Wagnert játszani a billentyűzeten, de nem lehetett mást hallani, csak halk kattogást. Nem aludtam, csak három órát, na...

Szóval álmos vagyok. A monitor úgy kínzott, mintha Zámbó Jimmyt kéne hallgatnom. Halálomon voltam. Egyszer csak Ruci angyali hangja furakodott keresztül a hallójárataimon: „Drága Borzas, kérlek, igyál szépen egy csésze kávét, mert meg fogsz halni. Sőt, hozzál nekem is... egy teát.”
Útmutatást kaptam. Küldetésem célja a cukortartó társaságában lebegett lelki szemeim előtt. Nagyon távol volt. Pontosan öt emeletnyire, és utána még körülbelül 200 méter leküzdendő betonút. Az pont egy örökkévalóságig tart. Erőt vettem magamon és nekivágtam. A folyosónak nem lehetett látni a végét, mintha valamelyik önmarcangoló rémálmomban jártam volna. Eltelt fél óra, és még mindig csak a felénél jártam. A távolság egyre inkább kezdett leküzdhetetlennek bizonyulni. Lábaim remegtek, végtagjaim pihenésért könyörögtek, minden porcikám visított a fáradtságól.
Térdre rogytam. Szinte vártam, hogy belém nyilalljon az ilyenkor szokásos hasogató fájdalom, de meglepetésemre csak egy szúnyogcsípésként éltem meg. Kétségbeesetten kúsztam a lépcső felé. Körülbelül 15 perc szenvedés után lejjebb jutottam egy emeletet. Meg akartam halni. Reszketve heveredtem le a 601-es szoba küszöbére. Nem bírtam nyitva tartani szemeimet, az Alvás nevű szörnyeteg hatalma lassan, de biztosan kezdett felülkerekedni gyengülő akaratomon. Rövidesen elnyomott az álom.
Asztráltestem kilépett porhüvelyemből, és kegyetlenül kiröhögte magát, mert félálomban annyira gyökér volt, hogy felfele indult el.