Kicsit elcsendesült a szerkesztőségi terem. Kevesen vagyunk itt, csupán Ater, Ránki Dani és jómagam koptatjuk a billentyűzeteket. Be kell valljam, furcsa érzés. Nem szokott ilyen csend lenni errefelé ezekben az órákban.
Lehet, hogy a turnus végének közeledtével mindenki pánikszerűen próbál egy kis szociális életet élni, még egyszer utoljára. Szóval az újság századik száma csöndben készül. Nem abban a feszült ideges fajta csöndben, hanem valami definiálhatatlanban. Leginkább úgy tudnám jellemezni, mint amikor az agyak szavak nélkül is teljes összhangban tudnak működni, dolgozni.
Na, legyen elég a hosszadalmas körülírásokból, mégiscsak egy gyerektáborban vagyunk, még akkor is, ha a legközelebbi gyerek is 5 emelettel lejjebb foglal helyet. Kerüljön valami olyan is említésre, aminek a szó leghagyományosabb értelmében is tudunk örülni.
Gyönyörű idő van, bár kicsit meleg, de ennyi ürömöt még ki lehet válogatni az örömből. Virslis croissant lesz a vacsora, és a mellettem ülő Kriszó is kaján vigyorral az arcán konstatálja, hogy épp most írtam bele az egyik mondatba. Hiába, az élet apró örömei…
