A Képzelet Rehabilitációs Intézete
Rehab. Az átlagpolgárnak erről bizonyosan a detoxikáló, az elterelés, a drogok, a züllés vagy a lecsúszottság jut az eszébe. Hiába, a 21. században élünk, frekventáltan találkozunk ezekkel a jelenségekkel, főleg amikor a fiatalok életmódját és értékrendjét vesszük górcső alá. Korunk tipikus problémái, amiken jókat lehet csámcsogni, szidni az oktatási rendszert és úgy általában, mindent.
Mert mindig kell egy felelős. Vannak azonban olyanok, akik inkább befelé tekintenének, nem bűnbakot keresnek, pusztán egy kiutat ebből az agyonrendszerezett, egzisztencialista létezésből. Idén, 2010-ben másodszor került megrendezésre a KÉPREHINT, azaz a Képzelet Rehabilitációs Intézete.
A név némi magyarázatra szorul. Ez nem a fent említett átlagrehab, a KÉPREHINT gyerekeknek szól, színészet és világkép. Egyfajta életre nevelés. Beszélgettem Bányai Miklóssal, a program egyik szülőatyjával, kíváncsi voltam, miért látja úgy, hogy a fiatalok képzelete újraélesztésre, formálásra szorul.
Szerinte nem lehet a világon változtatni, a világot csak létrehozni lehet, és a legkézenfekvőbb, ha az ember saját magában találja meg, magából hívja életre a kiutat, a mindennapok hideg racionalitásából. Ez fontos, mivel meglátása szerint – ugyan a módszer ebben a formában csak 2009 óta létezik – a gyerekek, akikkel foglalkozik, évről évre zárkózottabbak, félénkebbek. Amikor magukról kell beszélniük, nem mindig az életkorukhoz illő dolgokat mondanak, ami nyilvánvalóan egyfajta általános társadalmi változásra utal. Úgy is mondhatnánk, hogy közvetett áldozatai a fogyasztói társadalomnak. A mai világban a félelemben tartás sokkal kifizetődőbbnek tűnik, mint az egyéni felelősségre való nevelés – néha bizony még a játékot is tanítani kell.
A homo sapiens 21. századi működése megköveteli azt, hogy mindent “dobozoljon”, önmagát keretek közé szorítsa, mert, ugye, kell a havi fix. Meg a nyugdíj és általában az anyagi biztonság. Az emberek túlnyomó többsége az egyszerűt, a könnyen fogyaszthatót keresi, a külcsín feljebb van értékelve, mint a belbecs.
A KÉPREHINT létrejötte erősen táplálkozik kiötlőik személyes szabadságvágyából, örömkereséséből és játékfüggőségéből, nem forradalomként, pusztán saját örömre, illetve annak megosztására hívták életre. Például Bányai Miklós, az egri Gárdonyi Géza Színház színésze idén, az évad közepén fizetés nélküli szabadságot vett ki, majd otthagyta az intézményt. Szerinte életfeladatai és tanításai véget értek ezek között a keretek között. “Szomorú volt megérezni, hogy a színház is ugyanolyan gyár, mint a több. Hat darabot mutatunk be egy évben. Ez így szép és jó volt, de egy idő után azt éreztem, hogy nem tudok a nézőknek számot adni se a szabadságról, se a szerelemről, vagy bármiről, amit a szerepem megkövetel tőlem. Nem tudok elmesélni vagy tanítani, mert én magam nem élem meg” – mondta.
Fontosnak tartja leszögezni, hogy az élet számára nem függőségi viszony, és ezt próbálja továbbadni a tanítványainak is. Ne a megfelelési vágy, a tetszeni akarás legyenek egy életút vezérmotívumai, hanem maga az élet. “Az utat nem a cél teszi úttá.” – írja novellájában egyik tanítványa.
A mai színházi gyakorlat azt mutatja, hogy az egyes darabok nem a megfelelő célközönséghez jutnak el. Hogyan is tudnának élvezni tízéves gyerekek egy, az idősebb korosztálynak szóló krimit? “Olyan néha, mintha készítenénk egy ajándékot, beletennénk szívünket, lelkünket, becsomagolnánk, de a megajándékozott nem örülne neki. De le kell nyomni, aztán ki lehet pipálni.” Ez valahol a bérletrendszer és a mozdulatlan struktúra, illetve a papírokban és számokban gondolkodó támogatók átka.
A KÉPREHINT pontosan ezért idén a PEOPLE TEAM-táborok részeként működik Kecskeméten. Itt készítették el a foglalkozások keretein belül színdarabjukat, amelynek egy kék színű plüssnyúl a főszereplője. Maga az ötlet gyerekes (még jó, hogy az, hiszen egy gyerektábor résztvevői a közönség) -, a srácok a két hét alatt összeszedett színészi eszköztár segítségével mégis meglepően komoly témákról nyilvánítottak véleményt. Számomra úgy tűnt, ők voltak a nyúl, és vica versa. Nem csak ők, a közönség is. Egy adott korosztály képviselői játszottak társaiknak. Mindenki értette, mindenkihez eljutott a továbbítani kívánt üzenet: az vagy, ami lenni akarsz.
Kérdésemre, hogy valóban a fiatalság-e a legmegfelelőbb közönsége a foglalkozásnak, meglepő választ adott. Szerinte sok szempontból egyszerűbb lenne felnőttekkel foglalkozni a KÉPREHINT keretein belül, hiszen nekik komolyabb rálátásuk van az “élet dolgaira", ugyanakkor meglepő volt számára, hogy ilyen fiatal gyerekek mennyire felnőtt, komoly dolgokról képesek számot adni. A felnőttekre visszatérve, sok szülő látta a srácok színdarabját. Miki szerint bármennyire is gyerekes a plüssnyúl maga, a dolgok, amelyeket rajta keresztül bemutattak, általános érvényűek, mind a gyerekek, mind a felnőttek számára.
Egy másik vidéki színészstúdió, a salgótarjáni Vertich Színpad Stúdió vezetője, Kernel Edit úgy látja a színészpalánták oktatásának kétféle módja van. Létezik drámapedagógia, illetve maga a színház. Bármennyire is degradálónak hat a szétválasztás ilyen módja, igenis van létjogosultsága mindkét oktatási módszernek – ő maga egyébként alternatív keretek között oktatja a színjátszást.
Drámapedagógia címen meg lehet tanulni a “kukucska-színház” működését, vagyis a nagyközönség számára is könnyen emészthető limonádé-darabokat lehet elsajátítani. Azonban ezeket az embereket sem szabad lenézni, hiszen egyrészt közülük is kerülhetnek ki tehetséges színészek, másrészt annak csak jótékony hatása lehet, ha vannak darabok, amelyekkel be lehet csalogatni a publikumot a színházba. Vannak persze, akik a ripacskodás szintjén művelik ezt a vonalat, de ahogy mondani szokás, valamiből nekik is meg kell élni.
A színház mint oktatás Kernel Edit véleménye szerint sokkal inkább a filozófiai értelemben vett érzetre épít, mint a próbákon történtek felidézésére. Mindkettő visszaemlékezés, azzal a különbséggel, hogy az imént említett a valós életet akarja a színészből előhívni. Ezt a fajta valós életet nem tudja minden néző befogadni, így egyértelműen kisebb a közönsége is. Ennek ellenére ma is vannak olyan működő társulatok, amelyek kiváló minőségű alternatív underground előadásokkal szórakoztatnak hétről hétre.
Ilyen társulat például a Momentán is, akik improvicáiós, interaktív műsorokkal lépnek fel többek között az Erzsébet téri Gödörben, de kaptak már állandó fellépési helyet is, a Dürer-kertben, a Momentown-t, amit bárki meglátogathat, ha olyan darabot akar látni, ahol ő a rendező. Ezek a darabok ugyanis a közönség beleszólásai szerint alakulnak. A társulat vezetője, Váradi Zsuzsanna pozitívan látja az alternatív módszerek mai helyzetét. Váradi szerint ezekre a darabokra mindig is lesz közönség, mert a néző sokkal közelebb érezheti magához az előadást, még ha nem is az arca előtt csapódik be a bomba, mint némelyik IMAX-vetítés során. Úgy gondolja, még akkor is megéri így foglalkozni a színészpalántákkal, ha nem is lesz belőlük színész – mivel azok 99%-a nem tesz később azért, hogy elkötelezze magát a hivatás mellett. Minden ilyen elkezdett folyamat legfőbb eredménye, amit az esetek legnagyobb százalékában el tudnak érni, hogy fejlődik a személyiségük, nyitni mernek a világ felé, jobb ember válhat belőlük, de mindenképpen jó nézői és értői lesznek a színháznak és az életnek.
Hogy teljes legyen a kép, felkerestük Krizsik Alfonz színészt és rendezőt, mivel ő a színházi vonal kevésbé underground szinten működő, klasszikus formájában is otthonosan mozog. A teátrista kérdésünkre elmondta, hogy bár a színházba járás új reneszánszát éli, hiszen a multikulti világban a közönségnek szüksége van a minden irányból érkező kulturális behatásokra, ettől függetlenül a színházak költségvetése nem növekszik. Bár egy alternatív darabot – mint ahogy azt Bányai Miki és a PEOPLE TEAM-es diákok példája is mutatja – igen kis pénzből is életre lehet hívni, a színésznek is biztosítani kell a létét, nemcsak a darabnak. Ebből kifolyólag nem szabad lenézni azokat a tehetséges előadókat, akik kényszerből megjelennek egy-egy szappanoperában, vagy reklámban, bár tény, hogy ezeknek a művészi értéke jóval alacsonyabb, mint a teljesítőképességük.
Legyen fontos, hogy a színészek ne csak imitálják az életet, éljék is meg azt, vállaljanak munkát, hogy valós, ne pedig mímelt tapasztalatokat közvetítsenek a színházlátogatóknak. Ezzel téve mélyebbé és valódivá a darabot, ami maga az élet.
