Ma reggel, ahogy vacogva ültem a Hangár egyik padján azon filózva, hogy ez a mostani időjárás vajon egy elkövetkező Jégkorszak előszele-e, vagy a harmadik résszel vége lesz a sorozatnak, és a Madagaszkár 3 fog ránk köszönteni, észrevettem egy szerencsétlenül járt legyet élettelenül úszkálni a bögrémben. Azt hiszem, ez mindent elmond a hangulatomról... Úgyhogy inkább a tegnapi estéről írnék.
A programkiírást tanulmányozva kénytelen voltam megállapítani, hogy este sportversenyeknek kell elébe néznem, és azonnal leállt az endorfintermelésem. Nem vagyok egy megtestesült chips-tévé hős sztereotípia, de háromévesen eltalált egy második világháborús ágyúgolyó (közismertebb nevén röplabda), és befoltozhatatlan kárt ejtett a koponyámon és a fejlődésben lévő lelkemen.
Anyukám szerint innen ered a krónikus labdafóbiám, és néhányszor már megpróbált kikezelni belőle, de nem sikerült neki. Ami pedig még rosszabb, behorpadt homloklebenyem azóta is keresi a lyukba illő golyót...
Megpróbáltam tehát ellógni a dolgot, és a médiaterembe menekülni. Az ötszáztízben uralkodó állapotokhoz már kezdek hozzászokni (bár Borzas zenei ízlése néha okod ad a korai öngyilkosság elkövetésére, és Rezsőt ki is kellett menekítenem, nehogy még mélyebb depresszióba süllyedjen). Ami azonban ott várt, az komolyan megkérdőjelezte azon tézisemet, miszerint kedvenc médiás tanáraink és mókusaink egyszerűen csak nem nőttek még ki első gyermekkorukból. Kifejezetten úgy néztek ki, mint akik még az előző életükben járnak, amelyben vigyorgó automatás gumilabdák voltak (a gép csak 100 forintossal működik – anyúúúúú, naaaa, vegyél nekem eeeeegyet, léééégyszi!!!). Kigúvadt szemeik Trück laptopjának képernyőjére tapadtak, összevissza rángatóztak, és azt mormolták, hogy: badger-badger-badger-badger-badger-badger-badger-badger-badger-badger-badger-badger-MUSHROOM-MUSHROOM!!!
A MUSHROOM-os részen igyekeztek úgy kinézni, mint a Tadzs Mahal, amikor pedig a SNAAAAAKE következett – nos, erre nem térnék ki, mert az én tizennyolc éven aluli szemeim is kiégtek tőle.
Úgy döntöttem, semmilyen labdainvázió nem lehet annyira rossz, mint hogy Annamari és Flóra engem is belerángasson ebbe a pótcselekvésbe, amivel bizonyára azt próbálják kompenzálni, hogy hiába töri fel a kezüket a sok írás, mégsem lesz izmos a tenyerük.
Lent a sportpályákon óriási volt a kavarodás, mindenki annyira ordított, hogy semmit sem hallott. Anyukám szerint az ilyenkor kialakuló tömegpszichózis nagyon veszélyes lehet, például ha valaki ilyenkor úgy kezd el viselkedni, mint egy lemming, és a kútba ugrik, akkor mindenki követi oda! Szerencsére itt nincs kút, de például a laktanyák tetejéről le lehet vetni magunkat, úgyhogy nem hagytam, hogy befolyásoljon a tömeg, hanem inkább megpróbáltam megkeresni a szobatársaimat, hogy felhívjam a figyelmüket a fürdőszobánkban elszaporodott tücskökre, nehogy megijedjenek tőlük, amikor bemennek (Rezsőnek hoztam őket, de elszöktek, és sajnos már kiirthatatlanok). A következő pillanatban azonban eltalált egy méretes focilabda, az ezt követő emlékem már az, hogy a doki néni mosolyog rám, rángatózik a szeme, mert valójában nagyon megijedt, hogy nem ébredek föl. De azért felébredtem, bár még most is fáj a fejem, de legalább az vigasztal, hogy a reggeli légynél kifejezetten jobban jártam.
