A vége kettőspont

Hazamegyünk...

Írta: Esztella
Műfaj: Filó

„Mert az Idő az élet. És az élet a szívben lakozik.”
Michael Ende
Inogva a tábori életet és a szürke hétköznapokat elválasztó, mély szakadék szélén, ismét tapasztalnom kell, hogy az Idő egy annyira relatív tényező, hogy néha azt kell hinnem, nem is létezik. Oly illékony a múltat és jövőt pillanatokra összekapcsoló jelen, hogy lehetetlennek tetszik annak valós léte. Mégis itt vagyunk benne, időfelfogásunkban másodpercek szabályos rendben zúgnak át a téren, átvágva a pillanatnyi érzékelés dimenzióján, hogy egy olyan gondolati sík leszállóplatformján érjenek földet, amit úgy hívunk: emlékezet.

„Ne sírj, mert elmúlt, hanem mosolyogj, mert megtörtént” Gabriel Garcia Márquez
Négy szép hetet hagyunk magunk mögött, amelyekről azt hittük, sosem fognak véget érni. Pedig a végek folyamatosan bekövetkeznek, nem kerülhetjük ki őket. Az alagút vége akkor is beér minket, ha eleinte nem látjuk, vagy nem akarjuk látni. Ám visszatekintve az alagút szájából, nem mindegy, hogyan tekintünk a felsejlő képekre. A szép emlékeket meg kell őriznünk valódi ragyogásukban, nem szabad hagyni, hogy a visszavágyódás szomorúsága megfossza őket eredeti vidámságuktól. Az emlékek erőt adnak majd folytatáshoz, ha éppen úgy érezzük, nincs már tovább, és jókedvre derítenek, még ha sötét is fölöttünk az ég. Legyünk hát boldogok, hogy hazavihetjük őket.

„EMLÉKSZEM ARRA, MIKOR EZ AZ EGÉSZ ÚJRA MEG FOG TÖRTÉNNI” Terry Pratchett
A jelen pillanatában kémlelve az Idő kaotikus forgatagát a saját fejünkben, láthatjuk a múlt ködös délibábjait, amelyek így vagy úgy, de körbekergetik egymást a jelen dimenzióin, és újra és megint bekövetkeznek. Az Élet egyre terjeszkedő úthálózatában mindig áll mellettünk egy útjelző tábla, ahol fel vannak tüntetve a kilométerek. S bár a cél még a köde vész, a messzeségben már felsejlenek a körvonalak, mutatva, merre kell elindulnunk. Ha az emlékek természetes kiválasztódása után marad bármi, ami elég életképes ahhoz, hogy szembeszálljon a feledés  fenyegető agyaraival, nem kell tartanunk attól, hogy a vég felfal minket szőröstül-bőröstül: a mondat vége nem pont, hanem kettőspont. To be continued!